Elõzõ számainkban végignéztük, mi mindenre van szükségünk az Internet használatához. Azt is megállapíthattuk, hogy a szükséges hardver és szoftver eszközök manapság már nem jelentenek különösebb beruházásokat, hiszen az újonnan vásárolt gépek nagy része eredetileg is tartalmazza ezeket a hardver kiegészítõket és programokat. Mielõtt elkezdenénk az Internet kínálta lehetõségek bemutatását, érdemes röviden megismerni, hogyan alakult ki ez a világméretû hálózat és jelenleg milyen a felépítése. Azért van szükség ezekre az ismeretekre, mert csak így tudjuk megérteni, mit is jelent egy elektronikus levél vagy egy Web oldal címe és hogyan kell ezeket az adatokat értelmezni.
Kezdjük a kezdetek kezdeténél! Egyszer volt, hol nem volt, volt olyan idõ amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió nem voltak nagy barátságban és egy elkövetkezendõ összecsapásra készültek. Az amerikai kormány attól félt, hogy a nagy rivális néhány atombombával az egész országot visszajuttatja a kõkorszakba. Ezért elhatározták, hogy létrehoznak egy olyan információs rendszert, amelyen keresztül egy esetleges támadás után is kapcsolatot tudnak tartani a katonák, politikusok, tudósok.
Ezek az emberek ekkor már használtak számítógépeket, így viszonylag könnyen meg lehetett valósítani az ARPA (Advanced Research Projects Agency) tervét, azaz elkezdték hálózatba kötni a számítógépeket. Az elsõ lépcsõben 4 számítógépet kapcsoltak össze, amelyek közül három Kaliforniában, egy pedig Utah államban volt. Ezt az elsõ számítógép hálózatot elkeresztelték ARPAnet névre.
A hálózatba kötött gépek nagy távolságokon keresztül tudtak egymással adatokat, információkat cserélni. Az ARPAnet hálózat legnagyobb újdonsága az úgynevezett csomagkapcsolt adatátviteli technológia volt. Ez az új eljárás biztosította, hogy a gépek üzenetei a lehetõ legjobb útvonalon jussanak el a címzetthez, egymás mellett haladva az információs hálózaton. A módszer lényege, hogy a továbbítandó információt kis csomagokra bontják a feladó helyen. Minden csomag kap egy számot és persze ráírják a rendeltetési címet is. Ezután már a hálózat gondoskodik a küldemények továbbításáról és lehetõvé válik, hogy a hálózaton egyszerre több, különbözõ helyre tartó csomag mozogjon egymás mellett .A cél állomáson azután, ha megérkezett a küldemény minden darabja, csak össze kell rakni az üzenetet és már készen is van az adatátvitel. Ez az eljárás hasonlít a hagyományos postai módszerhez, mivel ott sem tudjuk, hogy a Budapestrõl Sydney-be feladott levelünk milyen repülõ járatokon keresztül, a Föld mely országainak érintésével jut célba. A különbség csupán annyi, hogy a hagyományos küldeményeket nem darabolják fel az indító állomáson és remélhetõen egy darabban érkezik meg a címzetthez.
Az elsõ csomagkapcsolt elven mûködõ hálózat jelesre vizsgázott és biztosította azt az igényt, hogy ha az összekapcsolt gépek közül valamelyik nem tudta volna továbbítani az üzenetet (például egy szovjet bomba támadás miatt), akkor a kiesõ gépet kikerülve, a többi számítógép gondoskodott volna az üzenet célba juttatásáról.
Az ARPAnet kiválóan mûködött és egyre több intézmény, szervezet kezdte használni ezt a technikát saját számítógépeinek összekapcsolására. Ennek eredményeképpen a 70-es, 80-as években egyre több egyetem, kutató intézet hozott létre hasonló hálózatot. A 80-as évek végére már több száz ilyen számítógép hálózat mûködött az USA-ban. Ekkor elkezdték ezeket a hálózatokat egymással is összekapcsolni, az ARPAnet-et használva központi magként. Mivel az összekapcsolt számítógépeket NETWORK-nek hívták, az összekapcsolt hálózatok neve INTERNETWORK lett és így megszületett az INTERNET.
Napjainkban a hálózatok hálózata nem korlátozódik egy kontinensre, hanem behálózza az egész világot. A legfrissebb adatok szerint több 10 millió gép kapcsolódik már az Internethez. Ez a szám évente megkétszerezõdik és statisztikai elõrejelzések alapján az évtized végére 120 millió gép fog csatlakozni a hálózathoz. Ha ezekhez a számokhoz még hozzávesszük, hogy egy-egy Internethez kapcsolt gépet átlagosan 5-10 ember használ, akkor kiderül, hogy jelenleg 80-100 millió Internet felhasználó van a világon. Az összekapcsolt gépek több mint fele az USA-ban van, de további 100 ország kapcsolódott már hozzá a hálózathoz. Egyre több önálló hálózat is csatlakozik az Internethez, így például a CompuServe, Amerika Online, Prodigy és a Microsoft Network is teljes Internet hozzáférést biztosít felhasználóinak.
A hálózat növekedésével arányosan természetesen egyre növekszik a hálózaton átáramló információ mennyisége is. Az USA-ban az eleinte 56.000 bit/sec sebességû fõ adatvezeték teljesítményét az elmúlt években felemelték elõször 1.5 millió bit/sec-re, majd rövid idõn belül 45 millió bit/sec-re. Már most látszik, hogy ez a teljesítmény sem lesz elegendõ, így a jelenlegi kutatások a másodpercenkénti 2 milliárd bit átvitelét célozzák. A számok érzékeltetésére: ez utóbbi sebesség azt jelentené, hogy a teljes Ecyclopedia Britannica-t 2 másodperc alatt lehetne a világ egyik sarkából a másikba küldeni. Ez már valóban megfelelne az annyit emlegetett információs szupersztrádának.
Ami azonban a kezdetek óta nem változott, az a csomagkapcsolt adatátvitel, ma is pontosan a fentebb leírt alapokon mûködik ez a hatalmasra duzzadt hálózat, így azután elõfordulhat, hogy egy Budapestrõl Miskolcra küldött levél egyik darabja megjárja Amerikát, a másik Japán, a harmadik pedig Ausztrália érintésével jut el a címzetthez. Persze már vannak olyan eszközök is, amelyek megpróbálják az adott országon belül tartani a „helyi" adatforgalmat, így az elõbbi példában nagy valószínûséggel nem utazzák körbe a levéldarabok a Földet.
Már a kezdetekkor, amikor még csak négy gépet kapcsoltak össze, akkor is fontos volt minden hálózatba kapcsolt gépnek valamilyen címet adni. Napjainkban, amikor több millió gépet lehet elérni az Internet segítségével, még inkább szükség van erre az azonosítóra. A hálózat minden gépe rendelkezik egy egyedi, úgynevezett IP címmel. Ez az IP cím egy négy bájtos szám, aminél az egyes bájtokat írásban pontokkal szoktak elválasztani egymástól. Például így néz ki egy szokásos IP cím: 194.24.162.40 Az IP cím két részbõl áll, az egyik rész a hálózatot, a másik rész az adott hálózaton belül a gépet azonosítja.
A jelenlegi rendszerben három féle cím létezik. Az A osztályú címek elsõ bájtja 1 és 126 közé esik, tehát A osztályú hálózat összesen 126 darab létezhet. Egy ilyen A osztályú hálózaton belül a maradék három bájt azonosítja a gépet, ami azt jelenti, hogy egy-egy ilyen hálózatban 16581375 gép lehet.
A B osztályú hálózatok elsõ bájtja 128 és 191 közé esik, azonban itt még a második bájt is a hálózat azonosítására szolgál. Ez azt jelenti, hogy ilyen hálózatból 64*255, azaz több mint 16 ezer lehet és mindegyikben a maradék két bájt azonosítja a 255*255, vagyis 65025 gép valamelyikét.
A harmadik osztályba a C típusú hálózatok tartoznak. Ezek elsõ bájtja 192 és 223 közé esik és itt már az elsõ három bájt azonosítja a hálózatot, ami 32*255*255, vagyis több mint kétmillió C osztályú hálózat lehetõségét biztosítja. Mivel ezeknél a hálózatoknál csupán az utolsó bájt marad a hálózaton belül a gép megjelölésére, így itt csak 255 számítógépet tartalmazhat egy hálózat.
Ez a rendszer nem csak elsõ olvasásra bonyolult kissé, nem egyszerû dolog egy-egy új gép bekapcsolásakor új, egyedi számot adni. Ezt a feladatot az INTERNIC (Internet Network Information Center) koordinálja, de minden országban vannak helyi központok is.
Az IP címek pontosan azonosítanak minden gépet, amelyik az Internethez kapcsolódik, azonban míg a számítógépeknek nem okoz gondot ezeknek a számoknak a megjegyzése és azonosítása, a felhasználók bizony nem szívesen használnak ilyen jellegtelen azonosítókat. Ezért létezik egy másik azonosítási rendszer is, a gépek nagy többsége rendelkezik egy domain címmel is. Ez a cím rövid, viszonylag értelmes szavakból áll, szintén pontokkal elválasztva. A domain címek az Interneten bolyongók számára sokkal kényelmesebben használhatóak és bizonyos információkat meg lehet tudni belõlük az egyes gépekrõl. Például egy ilyen domain cím az fsz.bme.hu, amelybõl meg lehet tudni, hogy ez a gép Magyarországon, a Budapesti Mûszaki Egyetem egy tanszékén található. Általában a domain cím utolsó része az ország azonosítására szolgál, amely az ISO3166 szabványban szereplõ kétbetûs rövidítésnek felel meg. Kivétel persze itt is van és ez a kivétel az Internet õshazája, az USA. Az itt található gépek domain címének utolsó része nem az országot jelöli, hanem azt, hogy milyen jellegû szervezetnél található az adott számítógép. Így azután a com az üzleti, kereskedelmi, az edu az oktatási intézmények, a gov a kormányzati, a mil pedig a katonai gépeket jelöli.
Bár a domain nevek a felhasználók számára könnyebben kezelhetõk, a hálózaton a gépek azonosítása az IP címek alapján történik. A csomagok továbbítását és az optimális útvonalak kiválasztását külön rendszerek biztosítják, azonban ezek is az IP címeket használják azonosításra, hiszen elképzelhetõ, hogy egy gépnek nincs is domain címen. Az IP címek és a domain címek egymás közötti megfeleltetése igen bonyolult feladat, errõl egy külön rendszer, a Domain Name System (DNS).gondoskodik. A rendszer lelke egy világméretû, osztott adatbázis, amely telefonkönyv szerûen tartalmazza az adatokat. A hálózat méretei miatt, ma már nem lehet ezt a DNS adatbázist egyetlen gépen tárolni, az egyes kisebb hálózatok saját maguk tárolják az általuk üzemeltetett gépek adatait. Ez azt jelenti, hogy ha egy olyan domain címet adunk meg, amelynek IP cím megfelelõjét nem ismeri annak a hálózatnak a kiszolgáló gépe, amelyikhez csatlakozunk, akkor a cím elemzésébõl megpróbál egy olyan gépet találni, ami valószínûleg közelebb van a keresett számítógéphez és várhatóan ismeri annak IP címét. A helyi kiszolgáló gépek rendelkeznek egy olyan átmeneti tároló hellyel, ahol egy bizonyos ideig megõrzik az egyszer már megtalált IP és domain cím összefüggéseket, így ha ismét ugyanazt, a számára eddig ismeretlen gépet keressük, nem kell újra végigkutatnia a hálózatot. Ha IP cím alapján keresünk egy gépet, akkor ilyen gondok nem fordulhatnak elõ.